Egy táska szemszögéből

Egy kedves követőnk ajánlotta fel írását, amelyet az iskolában adtak fel neki házi feladatként. Köszönjük szépen, hogy elküldted nekünk!!

Szíriából indultam, Tadmurból. 
A gazdám, Szelim, egy éjszaka közepén elővett a nagyszekrényből és egy halom étellel tömött tele: kétszersültekkel, csokoládékkal, ostyaszeletekkel, és a kis cipzáras zsebembe beletette az összes pénzét, amit addig összespórolt a hónapok alatt. Az oldalzsebembe beletuszkolt néhány váltásruhát, és az esőkabátját is, valamint egy képet az édesanyjáról, és elindult, hogy találkozzon a barátaival a palmyrai oroszlánszobornál. Nem tudtam, hová megyünk, azt sem, hogy miért. Csak annyit tudtam, amit eddig láttam, mikor a hátán utazva szemléltem a várost: az Iszlám Állam terror alatt tartja az embereket, öldökölnek, ártatlanok halálát okozzák, nőkét és gyermekekét egyaránt, és a hétköznapi emberek mindennapi dolgává vált az életükért folytatott küzdelem a honfitársaikkal szemben. Senki sem lázadt, hiszen ha megtették volna, a lázadás gondolata lett volna az utolsó gondolatuk is egyaránt.
Mint kiderült, azt még ők sem tudták, hová is mennek, de Európát célozták meg, hiszen tudták, hogyha odáig eljutnak, az már biztonságosabb lesz, mint a hazájuk vagy a szomszédos államok. Mivel Szeliméknek nem volt sok pénzük, amennyi volt, azt is ételre kellett félretenniük, a megerőltető utat, ami sokszor embert próbáló volt, gyalog kellett megtenniük. Volt, hogy porban feküdtem az út során, de az esőzések miatt sokszor sárban tocsogtam. A kánikulákban az anyagomat sokszor átáztatta gyalogoló gazdám izzadtsága, és gyakran dörzsöltem ki a Szelim vállát és hátát is. A tartalmam néhány nap után kiürült, és az összespórolt pénz sem húzta ki két hétnél tovább. Néha terroristák ütöttek rajtunk, Szelim sok barátját lemészároltak, az aleppoi támadásnál az egyik golyó még az én lenvászon anyagomon is lyukat ütött.
Másfél hónap alatt eljutottunk Görögországba, de már csak Szelim és az egyik barátja maradtak életben, ők sem túlzottan egészségesen: Szelim a határnál tüdőgyulladást kapott, s mivel nem volt lehetőségünk gyógyszerhez jutni, a 25 éves fiú kénytelen volt így folytatnia az útját, bár a betegség folyamatosan rontotta az állapotát, pár nap alatt a kezdeti köhögést fuldoklás váltotta fel. Én sem voltam éppen csúcsformában, az anyagom már feslett és az egyik zsebem használhatatlan volt.
Görögországban nem sokat törődtek velünk, szabad utat engedtek nekünk az országon keresztül, hiszen hírt kaptak, hogy Angela Merkel német kancellár befogadja a menekülteket. Ekkor tudatosult Szelimékben a céljuk: Irány Németország!
Viszont amilyen kevés problémával kellett megküzdenünk a görögöknél, Szerbiában annál többel. Velük ellenségesek voltak, lenézték őket a nézeteik, a származásuk és a vallásuk miatt, engem pedig mikor egyszer Szelim leejtett, még meg is tapostak, leszakadt az egyik vállpántom is. Szinte már használhatatlan voltam, és én magam sem értettem, miért nem szabadulnak meg tőlem… A táborokban is borzalmas állapotok uralkodtak: késelések folytak, mindenki lopott a másiktól és miután egyik éjjel kicsenték belőlem az összes maradék ételt, szinte teljesen kiürültem, csak a kép maradt bennem, az is gyűrötten, szakadtan. Szelim mégis még álmában is magához ölelt, nehogy ellopjanak, és ekkor tudatosult bennem: én vagyok az egyetlen dolog, ami hajdani életéhez, családjához, környezetéhez, hazájához… életéhez köti. Néhány terroristát is láttak, de nem mertek senkinek sem szólni, mert még itt is féltették az életüket. Az asszonyok a gyermekeikkel a sátorok előtt aludtak, míg a férjeik a sátrakban. Ezen furcsa módon az Európaiak megbotránkoztak, pedig Szíriában ez volt a szokás.

Néhány kilométerrel a határ előtt Szelimen túlnőtt a betegsége, amihez valószínűleg hozzájárult az is, hogy napok óta nem evett, és indulásunk óta nem igen volt alkalma egy kiadósabb pihenésre/alvásra. Ekkor talált rám: a koszos szakadt táskára, egy öregember, aki a külsőségeim ellenére megörült nekem és vele folytattam utamat.
Mire Röszkéhez értünk a magyarok már felhúzták a kerítést. Néhány férfi nem akarta kivárni a sorát, ezért fellázadtak. Ekkor értettem meg, miért ellenségesek velünk az európaiak: ők csak azokat látják, akik erőszakosan lázongva jönnek a hazájukba, azokat nem, akiknek lemészárolták a családjaikat, az árvákat, vagy azokat, akik csak a békét keresik. Szeliméket, vagy az öregembert nem.
Végül erőszakmentesen sikerült átjutnunk Magyarországra, ahonnan továbbszállítottak minket buszokkal Ausztriába. A buszon az úr a többi táska közé dobott, és ekkor láttam meg, hogy nem csak a mi utunk volt ilyen megerőltető: volt táska, amelyik szinte csak egy anyagdarab volt, de olyan is, amelyik a tenger által közvetett úton jutott Európába, és a víztől pállott szaga volt. A legtöbb táska hozzám hasonló módon teljesen kiürült, az színük kifakult, s mindannyiunkon meglátszódtak az elmúlt időszak kihívásainak nyomai. 
Pár nap múlva Németországban voltunk. Itt az öregúr sok másik társával egyetemben menekültjogot kért, és egy menekültek számára kialakított házban kapott helyet. És hogy velünk, táskákkal mi törtét? Mint minden hű táska, mi is gazdáinkkal maradtunk. Így lehet az, hogy én magam most is a menekültszálló fogasán csüngök, míg az öregúr éppen alszik, kipiheni a fáradalmait. Kimostak, és összevarrtak. Szebb vagyok, mint új koromban. És mégis sokkal több, mint más táskák, hiszen egy olyan jelentős társadalmi esemény része voltam, ami a történelemkönyvekbe is be fog kerülni pár év múlva. Lehet, hogy nem pont én leszek benne, de én is azok között voltam, akikről szólni fog a lecke.